Negyvenegyedik fejezet

- Hát akkor azt javaslom - közölte mosolyogva Elegos -, hogy kezdj el emlékezni!

- Mondani könnyebb, mint megtenni - vágtam vissza nevetve.

- Szó sincs róla - tiltakozott a caamasi, és nekilátott bekötözni a bal kezemet. - Indulj el onnan, ahol most vagy, és menj vissza addig, amíg megtalálod az utolsó helyet, ahol még tudtad, hogy ki vagy.

Jóllehet a tanácsa csalókán naivnak tűnt, volt valami a hangjában, ami arra utalt, hogy valóban ez lehet a helyzetem megoldásának egyetlen kulcsa.

Nekiduráltam magam a feladatnak, de a rövidebb úton közelítettem a cél felé. A Tavirával folytatott viszony lett volna a leggyorsabb módszer ahhoz, hogy kiszabadítsam Miraxot, de a lényem egy része biztosra vette, hogy ez a módszer rossz. És rádöbbentem arra, hogy a lényemnek azon része, amelyik ádázul ellenzi a tervemet, pontosan az a része lehet az útjelző ahhoz, hogy visszataláljak önmagamhoz, így aztán megpróbáltam kideríteni, hogy Tavira ajánlatának elfogadásával miért térnék rossz útra.

A válasz szinte arcon vágott, és mélységesen megdöbbentem, amiért mindaddig nem láttam meg: ez a választás azért lenne rossz, mert nem Mirax érdekében akarok lefeküdni Tavirával, hanem azért, mert kívánom őt. Vagyis ebben az esetben a cél szentesítené az eszközt. Megtehettem ugyan, hogy nemes és önzetlen indokokba csomagolom önző vágyaimat, de valójában mérhetetlenül jólesett, hogy Tavira vonzódik hozzám. Hízelgett a hiúságomnak. Alig négy évvel korábban vettem feleségül Miraxot, és azóta sosem kívántam meg másik nőt, de ez korántsem jelentette azt, hogy nem akartam másoknak tetszeni. És Tavira, ez a rendkívül vonzó nő minden ujjára száz férfit kaphatott volna, de engem választott, ami azt jelentette, hogy különlegesnek tart. És számomra a kihívás - hogy bebizonyítsam, tényleg különleges vagyok -, nos, ez volt az a falat, amitől végül jóllakott volna az én hutt-méretű egóm.

Csakhogy ez a sötét oldal útja...

Ezek a szavak Skywalker mester hangján zengtek a koponyámban, és egy csapásra minden korábbinál jobban megértettem a sötét oldalt. Exar Kun, Darth Vader és a Császár annyira dinamikussá és erőteljessé tették a sötét oldalt, hogy könnyű volt felismerni és elutasítani. Viszont itt, az Invidek között, ahol a legtöbben inkább úgy viselkedtek és cselekedtek, akár a vadállatok, nem úgy, mint a civilizált teremtmények, a jó és a rossz közötti demarkációs vonal sokszor elmosódott, és nem mindig futott egyenesen. Minden egyes helyzethez másként kellett közelíteni, az irányváltásokat fokonként kellett végrehajtani, máskülönben az ember úgy került át a sötét oldalra, hogy észre sem vette.

Amikor összevertem Remartot, valószínűleg átléptem a vonalat! Igaz, Elegos, a többi caamasi, sőt a saját védelmemben cselekedtem. Amennyiben ezen összecsapás alatt segítségül hívtam volna az Erőt, alighanem a sötét oldalt, a gonoszt hívtam volna segítségül, aminek következményeibe belegondolni sem mertem. Valószínűleg olyan dolgokat műveltem volna Remarttal, hogy a Galaxis összes baktájat sem hozta volna rendbe, és kéjes örömömet leltem volna a sikolyaiban. Ezt követően talán sikerült volna félresöpörnöm az utamból Tavirát az egész hordájával együtt, és kiszabadítottam volna Miraxot, de feláldoztam volna mindent, ami kettőnket összekötött.

Fújtam egyet, felnéztem Elegosra, és megkérdeztem:

- Ez az egész a gonosz természetéről szól, nem igaz? A gonosz önző, míg a jó önzetlen. Ha olyasmit teszek, ami nekem, csakis nekem jó, és közben ártok másoknak, akkor gonosz vagyok. Ha viszont azért teszek valamit, hogy óvjak másokat, ha ütközőnek állítom magam mások és a gonosz közé, akkor jót cselekszem.

A caamasi balra billentette a fejét, és elmélyülten bólogatva válaszolt:

- Hiába vezérelnek jó szándékok, alapos megfontolás nélkül a tetteid még lehetnek gonoszak. A gond természetesen az, hogy gonoszságot művelni mindig könnyű, ellenállni a gonosznak soha nem az.

A gonosz könyörtelen; ha valaki fáradt, ha valaki nem éber, könnyen áldozatául esik.

- És vannak olyan helyzetek - vettem át a szót -, amikor szembeszállunk a gonosszal, de közben ártunk az ártatlanoknak.

- Igen, ez előfordulhat - ismerte el Elegos, majd pislantott néhányat, és kezét a vállamra téve folytatta: - A fájdalom együtt jár az élettel, de az élet arról is szól, hogyan kezeljük a fájdalmat és az örömöt, a vereséget és a győzelmet. Az élet nem csupán időtöltés a halál előtt, hanem összessége mindannak, amit teszünk. A döntés gyakran nem könnyű, de ha nem döntünk és nem cselekszünk, az néha rosszabb, mint amikor rossz döntést hozunk. A gonosz virágzik ott, ahol nem szállnak szembe vele, és azoknak, akiknek módjukban áll szembeszállni vele, kötelességük megvédeni azokat, akik erre nem képesek.

A fejemet hátravetve felkacagtam, mire Elegos összezavarodva bámult rám, és óvatosan megjegyezte:

- Nem hiszem, hogy amit mondtam, ennyire vicces.

- Nem is az! - feleltem nevetve, aztán miután lecsillapodtam, mosolyogva magyarázkodtam: - Csupán arról van szó, hogy sokszor hallottam már ezeket a szavakat a családom tagjaitól, a barátaimtól, sőt saját magamtól is. Jut eszembe, amikor bemutatkoztál, azt mondtad, a néped Elöljárója vagy. Ez nagy felelősséggel és közbizalommal járó állás?

- Minálunk ez örvend a legnagyobb tiszteletnek - válaszolta ünnepélyes hanghordozással a caamasi.

- És megbízol bennem?

- Így van.

- Szóval, én is megbízhatok benned minden tekintetben? Hajlandó vagy segíteni nekem?

Elegos bólogatott, ám nyomban megjegyezte:

- De a gonosz szolgája nem leszek.

- Akkor már ketten vagyunk - feleltem elégedetten biccentve. - Amikor hazaérünk, mindent elmondok.

- Hát akkor alig várom, hogy véget érjen az utazás - udvariaskodott Elegos.

- Köszönöm, hogy rendbe hoztad a kezemet - mondtam mosolyogva. - És a fejemet is.

- Megtiszteltetés volt számomra - jelentette ki nagy komolyan a caamasi.

Miután Elegos magamra hagyott, hanyatt feküdtem az asztalon. A sarkamat beakasztottam a szélébe, és kezemet a mellkasomon nyugtattam - nehéznek éreztem, mintha egy-egy ólomtégla nyomta volna a bordáimat. Mélyen a gondolataimba merültem, és miután felidéztem magamban bizonyos dolgokat, amiket az apám és a nagyapám mondott nekem, bizonyos dolgokat, amiket Wedge-től hallottam, és más dolgokat, amiket én mondtam, vagy további barátaim, ismerőseim, rájöttem, hogy ki vagyok. Megláttam a tükörben a valódi arcomat, és meghallottam, hogy a szél a nevemen szólít. Mióta az eszemet tudtam, mindig is a legszebb, legszentebb ideálnak tartottam a mások szolgálata iránti elkötelezettséget. Nem akartam mást, mint alárendelni magam mások boldogulásának és nemes érdekeinek. Azt tekintettem rendeltetésemnek, hogy menedéket nyújtsak másoknak, hogy erőd legyek a kegyetlenség és a zsarnokság ellen. Az élet önmagában véve is nehéz volt, anélkül is, hogy elmebeteg szociopaták gyilkolták és fosztogatták a népeket.

Ott, az asztalon fekve ráébredtem, hogy súlyos hibát követtem el. Teljesen rossz irányból közelítettem a problémához. Hogy megtaláljam és kiszabadítsam Miraxot, elmentem a Jedi Akadémiára, és ezzel feladtam addigi önmagamat. Új nevet és személyazonosságéig vettem fel, új külsőt öltöttem, és új dolgokat tanultam. Megpróbáltam valaki mássá válni, mert azt hittem, hogy csak egy nálam sokkal erősebb, hatalmasabb valaki - egy Jedi - mentheti meg Miraxot.

Amikor aztán csalódtam a Jedi Akadémiában, és eljöttem onnan, visszatértem a gyökereimhez. Félretettem mindazt, amit megtanultam, sőt még Nejaa Halcyon szellemi hagyatékát sem néztem át. Mindennek a tetejébe teljesen félreértettem egy rémálmom üzenetét - azt hittem, katasztrófát jósol arra az esetre, ha Jedivé válnék, holott nem erről szólt. Az álom üzenete ugyanolyan egyszerű volt, mint amilyen örök érvényű: a gonosz egyetlen igazi ellenszere az önzetlenség. Ez a vonás biztosít annyi fényt, amennyi megsemmisíti a sötétséget.

Először elszakadtam ügynöki múltamtól, aztán a KorBiz-nál kapott tudásom kedvéért elszakadtam a Jedi-örökségemtői. Úgy kezeltem a két énemet, mintha az ügynöki a jobb, a Jedi a bal oldalam lett volna - mintha a testem egyik fele működhetett volna a másik nélkül. Szembeállítottam egymással a két felet, holott integrálnom kellett volna azokat.

Nem voltam Corran Horn, a KorBiz ügynöke, sem pedig Keiran Halcyon, a Jedi-lovag. Egyszerre voltam mindkettő. Egységesítenem kellett önmagamat, hogy kellően összpontosíthassam az erőfeszítéseimet. A nagyapám is beszámolt arról, hogy Nejaa gyakran eltitkolta a Jedi-mivoltát, vagyis néha az egyik megközelítés jobban működött, mint a másik, és nekem a győzelem érdekében mindkettőt használnom kellett.

Az Invidious rövid idő alatt visszarepített minket a Courkrus- hoz. Elegos és én a Túlélők zsákmányrészét szállító kompok egyikével ereszkedtünk le a felszínre. Hamarabb is mehettem volna, de megvártam, amíg az osztagom valamennyi egysége elhagyja a csillagrombolót. Egyfelől azért vártam, hogy baj esetén kéznél legyek, másfelől pedig azért, hogy kiszedjem Gurtt ezredesből a fedélzeteken keringő pletykákat. Nem sokat mondott, de sejtelmesen mosolyogva azt tanácsolta, hogy mihamarabb kezdjek kemény és alapos testedzésbe, és a lehető legmagasabb szintre fejlesszem az állóképességemet.

Röviddel ezután megérkeztem Vlarnyába, majd a rangomnak kijáró szállodába, és ott, a lakosztályomba lépve felfedeztem, hogy nemrégiben mások is jártak benne. A helyiségekben halmokban álltak a különféle luxuscikkek, egyebek mellett több üveg legalább száz éves Savareen-brandy. A díszes palackokat, illetve a hozzájuk mellékelt poharakat egzotikus drágakövek díszítették, még egy hüvelyk¬ujj méretű Durindfire-ékkő is akadt köztük. A székeket és az ágyamat különleges kelmék és szövetek, különféle világokról származó szobrocskák, és különféle tartósított csemegék borították, míg az asztalon egy holokocka állt, a felette derengő felvételen Tavira kívánt nekem gyors és tökéletes gyógyulást.

A fejemet csóválva mosolyogtam. Tíz-tizenkét órával korábban az ajándékhalom lenyűgözött volna, sőt hízelgett volna a hiúságomnak. Úgy éreztem volna, hogy elkaptam Tavirát, hogy csapdába ejtettem, mert miközben oly sok energiát fektet abba, hogy meghódítson, nem veszi észre, mennyire rászedem. Töltöttem volna magamnak egy adagj brandyt, pohárköszöntőt mondtam volna az admirális vereségére, és diadalittasan felhajtottam volna az italt.

De ekkora már csupán egy rakás rablott holmit láttam magam előtt. Tavirának egyetlen darabhoz sem volt joga, és azzal, hogy nekem adta mindezt, olyasmit adott nekem, ami sosem volt az övé, amiért nem dolgozott meg. Egyszerűen elvette másoktól azt, amit akart, és bár azt mondta nekem: azt akarja, hogy önként, szabadi akaratomból menjek el hozzá, valójában megpróbálta kicsikarni belőlem azt, amit akart, és megölt volna, ha nem engedelmeskedem. A gesztusa pontosan olyan üres volt, mint amilyen erkölcstelen - és ettől még fontosabbá, még parancsolóbbá vált az, hogy egyszer s mindenkorra megszabadítsam tőle a Galaxist.

Elegos tett egy kört a lakosztályban, benézett a fürdőbe, a hálói szobába, illetve a konyhába, és miután belépett a nappaliba, a fejét csóválva közölte:

- A többi helyiség is tele van ajándékkal. A fürdőszobában és a hálóban akad néhány tárgy, amelyek eléggé intim viszonyt sejtetnek.

- Tavira legforróbb vágyálmaiban, Elegos - válaszoltam magabiztosan vigyorogva. - Egy hónapunk van. Mire az letelik, én leszek az admirális legrettegettebb rémálma.

- Helyes, tapsolva üdvözlöm ezt a döntésedet - jelentette ki a caamasi, és szélesen mosolyogva összeütötte néhányszor a két tenyerét. - Hozzá kell tennem, még a nagyapádhoz is méltó lenne.